“Gyermekként volt egy nagyon merész álmom” – Interjú Horváth Józseffel
“Gyermekként volt egy nagyon merész álmom” – Interjú Horváth Józseffel
Készítette: Orsós János
Horváth József, fiatal kutatóbiológus, aki jelenleg másodéves PhD-hallgatóként a Debreceni Egyetem Biokémia és Molekuláris Biológia Intézet Genomi Medicina és Bioinformatikai Szolgáltató Laboratóriumában végez kutatásokat a szájüregi rák korai stadiumú diagnosztizálásához kapcsolódóan. József a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Karcagon nőtt fel egy cigánytelepen két nővérével és bátyjával. Tehetsége már viszonylag korán megnyilvánult azzal, hogy már óvódás korában olvasott. Középiskolai tanulmányait a pécsi Gandhi Gimnáziumban kezdte és Karcagon fejezte be, itt kapott ösztönzést ahhoz, hogy a természettudományok felé orientálódjon.
A Romédia Alapítvány gyakornokaként kértem fel Horváth Józsefet egy interjúra, melysorán a múltról, a mostani helyzetéről, és a jövőről kérdeztem. Sikere jó példaként szolgálhat romáknak és nem-romáknak egyaránt. Fontos, hogy magunkkal szemben legyenek elvárásaink, céljaink, melyek megvalósításához kitartó, elkötelezett és alázatos hozzáállás szükségeltetik. Céljainkba invesztált erőfeszítéseinket csak így koronázhatja elismerés és megbecsülés.
Horváth József
Orsós János: Mesélnél nekünk egy kicsit a karcagi gyermekkorodról?
Horváth József: Egy kis család negyedik gyermekeként jöttem a világra. Nagyon jó körülmények között nevelkedtem fel, a szüleim próbáltak számunkra mindent megadni. Természetesen itt nem luxus dolgokra kell gondolni, hanem az alapvető, esszenciális dolgokra. Bátran mondhatom azt, hogy rendkívül jó gyerekkorom volt. Abban az időben még tényleg az utcán játszottunk, kimentünk a grundra és így tovább. Nem voltak közösségi oldalak, sőt még az is nagy dolog volt, ha valakinek volt már számítógépe. Igazából azt sem tudtuk mit jelent internetezni. Egy kis családi házunk van Karcagon, ott töltöttem el gyerekkoromat.
O.J.: Milyen szerepet töltöttek be szüleid mostani elért sikereidben? Miben járultak hozzá ahhoz, hogy tanulmányaidat eredményesen végezd?
H.J.: Édesapámnak hobbija volt a könyvgyűjtés és az olvasás, így elég sok könyvünk – úgy négy-ötszáz darab – volt otthon. Úgy gondolom, hogy a szüleim támogatása és nevelése nélkül minden máshogy alakult volna, ezért örökké hálás leszek nekik. Számomra mindig is a család fog az első helyen állni a hit mellett. Ez a két dolog a legmeghatározóbb motívum az életemben. Igaz, hogy most már kevesebbet tudok hazajárni és meglátogatni a szüleimet, de rendszeresen tartjuk a kapcsolatot telefonon.
O.J.: Hogyan kerültél általános iskola után a pécsi Gandhi Gimnáziumba és végül miért nem ott fejezted be tanulmányaidat?
H.J.: Egy kedves barátomtól hallottam a pécsi Gandhi Gimnáziumról és ez az információ felkeltette az érdeklődésemet. Mindig is szerettem a kihívásokat és tizennégy évesen elkerülni egy négyszáz kilométerrel távolabb lévő gimnáziumba, nos ez egyben felkészülés volt a felnőttéválás útjára . Sajnos szüleim abban az időben váltak el, így elég nehéz lett volna ott folytatnom a tanulmányaimat, ezért jobbnak láttam, ha átiratkozom a karcagi Szentannai Sámuel Gimnáziumba.
O.J.: Az általános iskola, ahova Karcagon jártál, integrált volt, de ma már szegregált. Hogyan befolyásolta volna lehetőségeidet, ha egy ilyen – azaz szegregált – környezetben tanultál volna?
H.J.: Szerény véleményem szerint semmit sem változtatott volna a dolgon. Az ember maga dönti el, hogy mit szeretne kezdeni a jövőjével és hogy ezért mit tesz meg. Értem itt ez alatt, hogy mennyit enged be a külső befolyásoló tényezőkből. Tehát minden fejben dől el. Egy karrier felépítéséhez nagyon rögös út vezet. Semmi sem egyszerű a mai világban, pláne, ha még hátrányos helyzetű is vagy. Pontosan ezért fontos kialakítani egy biztos belső jövőképet, s ezt megfűszerezni céltudatossággal, magabiztossággal és elszántsággal. Ha ezt sikerül kialakítani, akkor rájön az ember, hogy az álmok, amikről álmodozott, már nem is álmok, hanem tervekké és elérhető kihívásokká válnak.
O.J.: Egyetemi hallgatóként volt-e már részed hátrányos megkülönböztetésben roma származásod miatt?
H.J.: Immáron hét éve vagyok a Debreceni Egyetem hallgatója, de azt kell mondjam, hogy soha nem ért semmilyen negatív diszkrimináció tanulmányaim során. Itt már nem az számít, hogy ki, honnan jött, hanem, hogy mit tud letenni az asztalra.
O.J.: Kik voltak korábbi, illetve mostani példaképeid, mentoraid, akiknek köszönhetően jelenlegi pályádra kerültél?
H.J.: A legnagyobb példaképem természetesen édesanyám. Mindig is csodáltam, hogy egy ilyen kis asszonyban honnan van ekkora erő, kitartás és hit. Számomra ő a legnagyobb harcos a világon. Hiszem, hogy tőle örököltem ezeket a tulajdonságokat, bár előttem még hosszú út áll és sokat kell még tanulnom. Nagyon meghatározó személyiség volt az életemben a középiskolai biológia tanárnőm, Kolostyákné P. Zsuzsanna. Mentorommá vált és neki köszönhetem, hogy biológus lettem, hiszen én korábban a jogi pálya felé kacsintgattam. Egy másik nagyon fontos ember volt az életemben, aki mellesleg a legkedvesebb barátaim egyike, Prof. Dr. Csermely Péter. Sok mindent tanított számomra, elsősorban, hogy hogyan küzdjem le az akadályokat a kutatói pályám során.
O.J.: Miért épp a szájüregi rák diagnosztizálásával kezdtél el foglalkozni?
H.J.: A mesterképzés során egy nagyobb betekintést kaphattam a genetikai eredetű betegségek kialakulásába, azok kórélettanába. Nagyon megtetszett és ekkor jutottam arra az elhatározásra, hogy a későbbiekben, egyetem után ilyen területen szeretném folytatni a tudományos munkásságomat, s erre lehetőséget is kaptam a Debreceni Egyetem Biokémia és Molekuláris Biológia Intézet Genomi Medicina és Bioinformatikai Szolgáltató Laboratóriumában, mint PhD- hallgató.
O.J.: Hozott valamilyen változást életedben, hogy eredményeid miatt a média nagy érdeklődést tanúsít irántad?
H.J.: Ha annyit mondok, hogy az elmúlt három hónap alatt száznyolcvan fokot fordult az életem, az változásnak számít? Nem kis terhet kaptam most a vállaimra, de hihetetlen érzés. Azt hiszem lassan felfogom, hogy mi is történik velem. Gyermekként volt egy nagyon merész álmom: olyan karriert felépíteni, amellyel büszke lehet rám a családom, sőt akár az egész ország. Megmutatva ezzel azt is, hogy cigányként is lehet nagyot álmodni, majd azokat valóra váltani. Hirtelen sok ember példaképévé váltam, aminek szívből örülök, mert manapság már elég nehéz erőteljes pozitív példákat találni.
O.J.: Munkád mellet civil személyként mi tart mozgásban, miből nyersz inspirációt a hétköznapokhoz?
H.J.: A válasz nagyon egyszerű: a család, az edzés és a legfontosabb a hit. Immáron két éve tagja vagyok a debreceni Wáli István Református Cigány Szakkollégiumnak. A szakkollégium felsőoktatásban tanuló, főként cigány származású fiatalokat gyűjt össze és segíti őket olyan dolgokkal, mint lakhatás, ösztöndíj és szakmai fejlődés. A szakkollégium falain belül kerültem nagyon közel Istenhez (református intézményként minden héten volt istentisztelet és bibliaóra). A hit és egyben a jóisten az, aki nap, mint nap erőt ad nekem, hogy megküzdjek az elém táruló kihívásokkal, amiből jócskán akad. Számomra nagyon fontos az egészséges életmód, így heti öt-hat alkalommal elmegyek edzeni (box, fegyencedzés és konditerem).
O.J.: Hogyan látod magad tizenöt év múlva? Mesélj arról az emberről, aki tizenöt év múlva te leszel!
H.J.: Boldog családapaként képzelem el magam tizenöt év múlva, s emellett mindenképpen szeretnék a kutatásban tovább tevékenykedni. Azt, hogy mit hoz a jövő, csak a jóisten tudja, de én bízom benne és hiszem, hogy minden jó lesz.
O.J.: Mit üzennél azoknak a törekvő roma fiataloknak, akik szakmájukban, tanulmányaikban sikeresek szeretnének lenni? Illetve azoknak a pedagógusoknak, akik abban a helyzetben vannak, hogy támogathatják az ilyen törekvéseket?
H.J.: Ahogy korábban is mondtam: nem számít, hogy mennyit kell szenvedni azért, hogy felépítse az ember a karrierjét, a megszerzett tudást senki sem tudja elvenni. Nagyon fontosnak tartom, hogy a pedagógusok ne csak szimpla tanárok legyenek, hanem próbálják észrevenni és kiemelni a tehetségeket. Természetesen ezt követően tehetséggondozásban is kell gondolkozniuk. A kerítés nem kolbászból van, de, én úgy gondolom, hogy mindig van más út!