Roma költőnők és a “cigányok” nyugati mítosza

Roma költőnők és a “cigányok” nyugati mítosza

Salome Kokoladze cikke Fenyvesi Orsolya fordításában

Az uralkodó hatalmi struktúrák nem mindig nyíltan, erőszakos módon nyilvánulnak meg. Néha nagyobb hatás érhető el azzal, ha az elnyomás finomabb módszereihez folyamodunk, melyek aztán úgy válnak hétköznapjaink részévé, hogy észre sem vesszük. A romákat ráadásul szisztematikusan szorítják vissza az irodalomban és a művészetben is, mintha nem lenne elég az elnyomás számtalan fajtája, mellyel élni kényszerülnek. Csak az Egyesült Királyságban például 351 regényt, 199 színdarabot és 133 balladát írtak a 20. század kezdetétől fogva, melyek hallgatólagosan vagy kifejezetten roma karakterek köré épülnek.[1] Sajnos ezek legtöbbje megtévesztő. Vagy tolvaj, hazug népségnek láttatja őket, vagy a nomád életstílus romanticizált felfogását képviselik. Nem elég szembesülnünk az irodalmi hagyománnyal, és ellentmondani annak, meg is kell hallgatnunk a romákat ahhoz, hogy ráébredjünk, ennek a kisebbségnek tagjai sem mind ugyanazokat a harcokat vívják, és életvitelük sem egységes sémán alapul. Én most a roma nőírókra fektetem a hangsúlyt, hiszen őket nem csak nekünk, kívülállóknak kéne meghallgatnunk, hanem bizony saját közösségüknek is. Megvédeni őket, alkotásaik létjogosultságát visszaszolgáltatva, tehát nem csak az elnyomó mechanizmusokkal, hanem a feminista irodalmi tradícióval szemben is szükséges, hiszen az is nyilvánvalóan alulreprezentálja őket.

Ahelyett, hogy külön tárgyalnám a romák téves ábrázolását az irodalomban attól, hogy felhívnám a figyelmet hiányzó jelenlétükre a feminista irodalmi hagyományban, azt kívánom bemutatni, hogy e hagyományon belül is hogyan interpretálják félre a romákat. Virginia Woolf az a szerző, aki még olyan körökben is jól ismert, melyekben egyébként nem sokat tudnak a feminizmusról vagy a feminista irodalomról. Woolf a nők független létezéséért és gondolkodásáért harcolt írói munkásságával is. Ugyanakkor a modern feministák sokat kritizálták őt az interszekcionalitás (metszetbeliség) hiányáért a műveiben. Woolf a felsőközép-osztálybeli nő szemszögéből írt, sokkal több kiváltságot élvezett tehát, mint az alsóbb osztálybeli nők. Írói munkássága szintén figyelmen kívül hagyja társadalmának osztálybeli és faji problémáit.

Orlando című regénye szembeszegül a biológiai nem határaival, és feltárja, hogyan épül a politika is a nembeli különbségek köré. Woolf azonban nagyon is problémásan mutatta be a roma karaktereket könyvében. Orlando, a főszereplő élete 400 éve során nemét is megváltoztatja. Miután nővé válik, és elveszti tulajdonait, csatlakozik a “cigányokhoz”. Azért verődik hozzájuk, hogy megmeneküljön attól a brit társadalomtól, melyben Woolf is élt, és melyet nagyon kritikusan szemlélt. Egyrészről a “cigányok” nomád közösségét választva a brit társadalom értékeinek tagadását közvetíti, mely elnyomja az egyént. Másrészről a “cigányok” közösségét úgy írja le, mint akik pénz nélkül is boldogok, ezzel pedig figyelmen kívül hagyja a roma közösségek szegénységgel vívott súlyos küzdelmét. Ráadásul, mielőtt Orlando elhagyná a közösséget, megtudjuk, hogy az egyik “cigány” meg akarta ölni őt. Ez is hozzájárul a roma sztereotípiák erősítéséhez: az életet veszélyeztető, problémás figura. A legproblémásabb szerintem, hogy Orlando verseket akar írni, míg a “cigányok” a háztartási teendők ellátására bíztatják. Mintha a romák nem ismernék a költészet fogalmát, vagy nem értenék Orlandónak miért van igényre ilyesmire. A romák csak az evilági hercehurcákban érdekeltek. “Jobb szereti a naplementét, mint egy egész kecskenyájat – mondogatták a cigányok. Orlando nem tudta, mitévő legyen. Itt hagyni a cigányokat s visszatérni a nagykövetségre, tűrhetetlen gondola volt. Viszont éppolyan képtelenség olyan helyen maradni, ahol nincs se toll, se tinta, ahol nem tisztelik a Talbotokat, sem a sokszobás kastélyokat.”[2] Woolf téves dichotómiát teremt a roma és az európai közt, elfeledkezve arról, hogy számos roma hasonlóan Orlandóhoz európai, és éppúgy a költészetet hajszolják vágyaik.

Virginia Woolf bizonyosan nem ismerte korának roma íróit. Nem is korának roma népességét ábrázolja, inkább azt a régi képet használja fel, amelyben a nomád népek boldogan éldegélnek otthontalanul, pénztelenül. Nem írnak, nem tanultak, tehát veszélyesek lehetnek. Természetesen tudjuk, hogy Woolf fikciót írt, nem történelemkönyvet, és nem érdemes az Orlandóhoz fordulnunk történelmi tényekért. Mégis nagyon problematikus ennyire megtévesztően leírni egy olyan csoportot, melynek küzdelmei sajnos láthatatlanok, ignoráltak. Ennek az eredménye csak a sztereotípiák és a már hátrányos helyzetben levő közösségek elnyomásának felerősítése lehet.

Rengeteg példa akad a romák hibás ábrázolására a nyugati irodalomban. Inkább nézzük meg, miért fontos a roma írónők elismerése, miért kell a modern feministáknak is komolyabban venni munkásságukat.

Papusza (Bronislawa Wajs) költőnő Virginia Woolf kortársa volt. Sokan úgy vélik, nem csak a roma női írók úttörőjeként tarthatjuk őt számon, hanem általában a legismertebb roma íróként. Pedig Papuszát mint “tisztátalan” nőt mind saját közössége, mint roma nőt pedig mind a külvilág mellőzte. Életét magányosan, elzártan élte. A mobilitás (vagy száműzetés) ideája és a sehova sem tartozás élménye tükröződik költészetében, de ez nem romantikus vagy valóságtól elrugaszkodott felfogása a vándorlásnak. Papusza írja,

 

A vándorló cigányok ideje

Rég lejárt,

De látom őket,

Fénylenek,

Akár a víz, tisztán és erősen.[3]

 

Való igaz, hogy a nyugati irodalomban a romák vándorlása történelmen kívüli kontextusba került. A 20. századi romák életstílusa jelentősen eltér 15. századi elődjeikétől. Papusza történelmi távlatba helyezi a “vándorcigányokat”. Annak ellenére azonban, hogy a vándorlás már a múlté, Papusza ezt mégis kultúrája, identitása részeként ismeri el. Ez a mozgalmasságnem csak fizikai, hanem a létezés állapotához kapcsolódik. Papusza versében a víz mozgása az erőt, ugyanakkor az “elmozdítottságot”, a fájdalmat is szimbolizálja.

 

Ha beszélni kíván,

Hallod, hogy mozog,

De szegénynek hangja nincs.

Csak ezüstje loccsan, sóhajt.

Csak a füvet legelő lovacska

Hallja és érti ezt a sóhajt.

 

 

A beszéd lehetetlensége, annak a sóhajtozással való helyettesítése mutatja, hogy a létezéstől és az önkifejezéstől (a fájdalmon kívül) fosztották meg őt és népét. De igenis létezhet működőképes kommunikáció olyan hangokon keresztül is, mint a sóhaj. Csak a ló hallja persze ezeket a hangokat. Az emberek hiánya ebben a kommunikációban a beszéd lehetetlenségére hívja fel a figyelmet, illetve mások önkéntes süketségére. Papusza nem csak a romák helyzetét hangsúlyozza ki, hanem saját költői állapotára is reflektál, a nőre, aki keresi a módját, hogy kifejezhesse magát. Úgy fejezi be versét, hogy az ő életét tükrözze, amit a magány és az elszigeteltség határozott meg.

 

De a víz nem néz hátra,

Csak fut, rohan tova,

Hol senki sem látja,

Elbolyong a víz oda.

 

Papusza ellenállt az elnyomásnak, ezért nőként egy vándor lelkét bírta. A gyorsan tovafutó víz egy bátor nőre utal, olyanra, mint maga Papusza, akinek sorsa a száműzetés. Persze ezeknek a tapasztalatoknak a költészetben való kifejeződése épp ezt a sorsot utasítja el.

Az ellenállás határozza meg egy másik költő, Hedina Tahirović Sijerčić írásait is, aki szintén a mozgásban való létezéssel való küzdelmét, a boldog vándorlással szembeállítva, fejezi ki. CV I és CV II című versei arról szólnak, milyen gyorsan változik körülötte a környezet, és nőként hogyan tapasztalja meg ezeket. Sijerčić nyíltabban politizál műveiben. Például a munkanélküliséget nem az egyén problémájaként tünteti fel, hanem a romák életét meghatározó rendszer problémájaként. Sijerčić írja:

 

Munkát kértem: nem adtak munkát.

Nincsenek papírjaim!

Nincsenek gyermekeim papírok nélkül.

Nincs munkám papírok nélkül.

Nincs kenyerem papírok nélkül.

El kell mennem messzire.[4]

 

Ebben az esetben az elindulás nem önkéntes, itt olyasvalakiről van szó, akit országra országra lökdösnek azért, mert visszautasítja, hogy alárendeltje legyen egy adott államnak. A letelepedés nem jelent mozdíthatatlanságot. Azt jelenti, hogy egy szociopolitikai szférában mozoghat és cselekedhet az illető, és ha ehhez a szabadsághoz nincs hozzáférése, távoznia kell a túlélése érdekében. A dokumentumok hiánya a romák esetében együtt jár az ő elidegenítésükkel, jogaiktól való megfosztással, normális hétköznapi létezésük ellehetetlenítésével. Ha egy bizonyos országon belül nem mozoghatnak szabadon, tovább kell állniuk. Sijerčić költői eszköze az ismétlés, így válik a vándorlás, a költözés evilági, rendszerezett tevékenységgé.

 

Oroszországban születtem,

Lengyelországban jártam iskolába.

Inasként dolgoztam Romániában.

Megházasodtam Szerbiában.

Munkát kaptam Boszniában.

 

Horvátországban szültem az elsőt,

A másodikat Franciaországban, a harmadikat

Spanyolországban, a negyediket Németországban,

Az ötödiket Belgiumban.

 

Visszatértem Szerbiába…[5]

 

Láthatjuk, hogyan válnak a mindennapi életesemények a vándorlás részévé. A költözést nem az utazás boldogsága karakterizálja. Ismétlődő, hétköznapi tevékenység, inkább rendszeresített, mint önkéntes.

A mobilitás hangsúlyozása, vagy annak hiánya, és korlátozása mind olyan témák, melyek fontosak a feminista írók és az irodalomtörténészek számára is. Minél szabadabban mozog valaki a térben, annál több lehetősége van, hogy saját életét alakítsa. Sok nő író, Virginia Woolf, Katherine Mansfield, Iva Pekárková, Gloria Anzaldúa és mások írt a vándorlásról, az elmozdulás nehézségeiről. Ahogy korábban említettem, a nomádizmus általánosságban idealizált jelenség, a társadalomból való kiszakadás, a menekvés nyitánya – így Woolf Orlandójában is. A mobilitás fontosságát ugyanakkor nem szabad kontextuson kívül megragadni, vagy átesztétizálni. Caren Kaplan a Questions of Travel című könyvében kritizálja ezt az idealizációt, és hangsúlyozza annak fontosságát, hogy megértsük a nomád életmóddal járó küzdelmes problémákat. Mint írja,

 

a száműzetés paradigmája a modernista kritikai gyakorlatban azt feltételezi, hogy minden személy minden korban ugyanúgy vesz részt ugyanabban a koncepcióban, és hogy a száműzetés koncepciójának története a nyugati esztétikai kategóriákon kívül és azokon belül egydimenziós (ha létezik egyáltalán) – röviden szólva a száműzetést történelmen kívül helyezték. A száműzetés normalizálása, az otthontalanság esztétizálása, a “száműzött művész” kritikus mitologizálása az elmozdítottság történelmi tapasztalatain alapuló kulturális kommentároktól és produkcióktól eljut addig a stílusig, mely felülmúlni igyekszik a száműzetés következményeit.[6] (40)
Kaplan kritikáját figyelembe véve is fontos az irodalom olyan formáinak értékelése, mely a számkivetettség különböző formáinak művészi kifejezését tartalmazza. A szerzők, akik erről írnak, kiváltságos perspektívából, hajlamosak történelmen kívül ábrázolni. Másrészről olyan roma költők, mint Papusza vagy Sijerčić egy bizonyos politikai vagy történelmi perspektívából fogalmazzák meg, mely nem csak gazdagítja irodalmi tudásunkat és tapasztalatainkat, de segítenek abban is, hogy az elnyomás hatalmi struktúrák, mint a pátriárkaság, a kolonianizmus, a rasszizmus stb. Állandósította módjait felszínre hozzuk. Ezeknek a küzdelmeknek a feltárása erőt ad, első lépés ez az igazságtalanság ellen. Sijerčić versének egy részletével zárom soraimat, melyben nem csak a romákról ír, hanem azokról is, akik meghallják az ő szavaikat.

Hallod-e a lépéseket,

Az emberek beszédét, a gyermekek nevetését

Hallod-e? Érzed-e?

 

Ha hallod, ha érzed: nem

Ölték meg az embert tebenned.[7]

[1] Ian Hancock. “The Origin and Function of the Gypsy Image in Children’s Literature.” The Lion and the Unicorn: A Critical Journal of Children’s Literature 11, no. 1, 47-59.

[2] Virginia Woolf. Orlando. New York: Harcourt Brace Jovanovich, 1973. 86. / Magyar fordítás: Szávai Nándor

[3] Hedina Tahirović Sijerčić. Like Water/Sar o Paj: A collection of Peoms by Romani Women. Brisbane: Amber Press, 2010. 4.

[4] Ibid., 10.

[5] Ibid., 7.

[6] Caren Kaplan. Questions of Travel: Postmodern Discourses of Displacement. Durham, N.C.: Duke University Press, 1996. 40.

[7] Hedina Tahirović Sijerčić. Like Water/Sar o Paj: A collection of Peoms by Romani Women. Brisbane: Amber Press, 2010. 9.

Advertisements