Emlékmentések – Otto Pankok és Ceija Stojka
A Romédia Alapítvány 2012 novemberében, a Requiem for Auschwitz programsorozat keretén belül rendezett kiállítást a budapesti Francia Intézetben Otto Pankok és Ceija Stojka művészetének. A kiállítás kurátora Moritz Pankok volt, a berlini Kai Dikhas Galéria – a világon elsőként kizárólag roma művészekre specializálódott galéria – művészeti vezetője, képzőművész, színész, és nem mellesleg Otto Pankok leszármazottja. Az alábbi sorok a Romédia Alapítvány alapítójának, Daróczi Ágnesnek a megnyitó beszédéből vannak. A német expresszionizmus kiemelkedő alakjára, Otto Pankokra és az Auschwitz-túlélő Ceija Stojkára való emlékezés apropóját most az adja, hogy 2014 szeptemberében Bécs Neubau kerületének egyik terét Ceija Stojkáról nevezték el. A gesztus (egy roma híresség után közterületet elnevezni) örömteli, és nagyon ritka – noha nem előzmények nélküli. Francia városokban fel-felbukkan egy „rue Django Reinhardt”, Bretagne-ban egy utca Matéo Maximoff, az első kalderás roma író és evangelikus lelkész nevét viseli. Németországban a nácizmus roma áldozataira emlékeznek a névválasztásnál, gyakran családnév vagy becenév alapján (lsd. Familie Mechau Strasse Oldenburg-ban, vagy a magdeburgi Ede und Unku Weg).
Otto Pankok 1929-ben ellátogatott Saintes Maries de la Mer-be a romák és szintik hagyományos búcsújáró helyére, hazatérvén rendszeres látogatója lett a düsseldorfi szinto közösségnek. Arcokat és mozdulatokat örökített meg, gyermekek és fiatalok emberi arcvonásait és kifejezéseit –amelyek az ő réz és fametszetein, szénfestményein-mert ragaszkodott ehhez a kifejezéshez – a megalázottság és kitaszítottság jelképei lettek.
Otto Pankok Paul Klee-vel, Oskar Kokoschkaval, Otto Dix-szel, Hans Arppal együtt vált üldözötté Hitler hatalomra kerülésével. Szinto Romákról készült portréit bemutatták az 1937-es Elfajzott Művészet (Entartete Kunst) című hírhedt náci propaganda-kiállításon, munkáinak jelentős részét a Harmadik Birodalomban megsemmisítették.
1947-ben megjelent Cigányok című albumát a követező mondatokkal vezette be:
„Ó barátaim, hová fújt benneteket a szél, hol lettetek eltaposva, milyen árkokba földeltek el fojtogatóitok, mint a sarat, ti védtelen gyermekek? Berángatták őket a haláltáborokba és a keleti mészárszékekre. Hallottuk sírni a gyermekeket, zokogni az anyákat a barna hóhér korbácsa alatt. Még mielőtt a zsinagógák lángra lobbantak, a cigánycsaládokat már a szögesdrót rácsai mögé zárták, hogy később a keleti haláltáborok zsidó sorsaiban osztozzanak” (ford. Kovács Éva, Kovács Éva: fekete testek, fehér testek in: Beszélő, 2009. jan. 14. évf. 1 sz.).
S ahogyan Otto Pankok alkotásaiban számos düsseldorfi szintó emberi létezésének csupán egyetlen nyoma maradt, tragikus sorsuknak csupán szénrajzok a tanúi – úgy Ceija Stojka alkotásai is emlékmentések.
Ceija Stojka több évtizedes némaság után a feledés és elhallgatás sűrű sötétjéből ragadja ki emlékképeit. Mindössze tíz-tizenegy éves, amikor már korábban elhurcolt édesapja után rájuk is sor kerül. Édesanyjával nővérével, és két fivérével együtt deportálják Auschwitzba, majd onnan Ravensbrück és Bergen-Belsen pokla következik.
Ceija Stojka (right side)
photo © Galerie Kai Dikhas
A felszabadulás után legfeljebb családja tagjaival osztja meg fájdalmas emlékeit. Nem beszél. Pedig csupán a Stojka családból vagy hatszáz áldozata lett a Holocaustnak. Kevesen tudják, hogy ahogyan a német, úgy az ausztriai és a cseh romák 90-%-át is elpusztították, de a lengyelországi romáknak is csupán 20%-a élte túl a hitlerizmust.
Miután felnevelte családját, eleget tett hagyományos női szerepének – Ceija Stojka elkezdte közéleti munkásságát. 1988-ban kiadta önéletírását, amellyel egyszeriben közismert lett. A rendszerváltás környékén találkoztam először Ceijaval – akinek festői debütálására hatással volt a Magyarországon akkor már évtizede megszületett roma képzőművészet. De kiállításokért nem tolongott, nem menedzselte magát. Számára a legfontosabb a fájdalmas emlékek képpé formálása volt. Mintha azzal, hogy megfestette őket, meg tudott volna szabadulni a rátörő emlékektől. Megosztani a fájdalmat, könnyít a szenvedő terhén – üzeni minden képe. Talán éppen ezért írt kötetet, talán éppen ezért kezdett el festeni.
Wikipedia Commons
Hogy ne lehessen többé elhallgatni, hogy a romákkal és a szintikkel is megtörtént, hogy elátkozhassuk végre a múltat, és a kollektív emlékezet részévé tegyük.
„Ahogyan Bari Károly írja:
„kiszolgáltatva hitemnek,
haláltalan szavakkal szólok,
andé muro jílo kályi jag phábol,
Kimondom nektek az éjszakát”