Ellenszegülés a Pharrajimos alatt: Roma Ellenállás Napja

Csöndben ne lépj az éjszakába át,

Szikrázzon vén korod, ha hull a nap.

Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.”

Dylan Thomas

 

Május 16. emlékeztet mindannyiunkat arra, hogy nincs olyan pusztító erő, amelynek ne lehetne ellenállni. Az 1940-es évek Európájában, melyet beárnyékolt a föléje magasló nemzetiszocialista uralom és az országok hallgatólagos összejátszása, nem is álmodott senki az ellenállásról. Faji törvényekkel igazolták az egyes csoportokkal szembeni kegyetlen bánásmódot, akikről úgy ítélték, hogy nem méltóak a felsőbbrendű faj melletti életre. Ezek, valamint a nyílt megsemmisítő stratégiák mellett az állam hierarchiája irányította köztudat minden téren megjelent, a legalapvetőbb helyeken is, amelyek az élet fenntartásához szükségesek. Viszont a felemelkedés ott köszöntött be, ahol a legkevésbé várták: ellenállásként egy szörnyű modellel szemben, amely sajnos hatásosnak bizonyult az emberek millióinak megsemmisítésére való törekvésekben. 1944. május 16-án éjjel, az auschwitz-birkenaui koncentrációs tábor romái fellázadtak elnyomóik ellen. Kétségbeesett próbálkozás volt ez, hogy elkerüljék a biztos halált. A szomszédos lágerből megmenekült túlélők vallomása szerint a történetet csak ritkán mesélték el. A Pharrajimos és áldozatainak történetét, akik utolsó vérükig harcoltak az élethez és az emberséghez való jogukért.

Mihai-Alexandru Ilioaia írása

 

Az Ellenállás Napja

Az Ellenállás Napja jelöli a május 16-ai megemlékezést; egy hírhedt nap, azonban bizonyítékként szolgál arra, hogy soha nem lehet teljes behódolásra kényszeríteni embereket, függetlenül attól, hogy mennyi félelmet, erőszakot és gyilkosságot sújtanak rájuk. A náci koncentrációs táborokat tökéletesen építették föl: nem csak megszökni volt lehetetlen, hanem képesek voltak a nemkívánatos embereket, akiket az egész kontinensről szállítottak oda, ellenőrzésük alatt tartani. De néha látni lehetett, hogy minden erőfeszítés ellenére akadtak az ellenállásnak lángjai, amiket a történelem leghatásosabb gyilkológépének áldozatai hordoztak. Egy ilyen esemény történt 1944. május 16-án az Auschwitz-Birkenau koncentrációs táborban: a romák fellázadtak fogvatartóik ellen. Kétségbeesett próbálkozás volt ez, hogy elkerüljék a biztos halált.

Tizenhét hónappal ezen éjszaka előtt, Heinrich Himmler utasítására a romákat áthelyezték a birodalomban található számtalan gettóból az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborba, ahol felállítottak számukra egy különleges családi tábort, ami azt jelentette, hogy férfiak, nők, gyermekek és idősek együtt éltek, anélkül, hogy szétszakították volna őket – ezt Zigeunerlager-nek (cigánytábornak) nevezték. Körülbelül 23 000 romát temettek el itt fennállása alatt, akik közül nagyjából 20 000 a gázkamrákban végezte, sokan nem is kerültek nyilvántartásba. A ’Halál Angyala’ néven hírhedtté vált SS-tiszt, Dr. Josef Mengele volt a tábori orvos. Sok bennlakó, különösen gyermekek estek áldozatul álorvosi kísérleteinek. Így jött létre egy szörnyű fél-élet, melyet áthatott az állandó félelem és az ellenszenv. Amilyen rugalmasak, az Auschwitz-Birkenau múzeum azt állítja, hogy a „szintik és a romák legjobb tudásuk szerint próbáltak a tábor szörnyűségeivel megbirkózni; mindenesetre az bizonyosan segített, hogy a szeretteikkel lehettek. Sokuknak volt valamilyen hangszerük, és felállítottak egy kötetlen, baráti zenekart, amely gyakran játszott, amikor magas rangú tisztek jöttek látogatóba.” [1]

Romani children

Roma gyermekek a holokauszt alatt.
©Romedia Alapítvány

A végzetes napon a Zigeunerlager lakói tisztában voltak azzal, hogy a tábori hatóságok kivégzésüket tervezik [2], hogy helyet csináljanak a következő rabszállítmánynak, akik sokkal alkalmasabbak voltak a nehéz fizikai munkára, mint ők, akik már hónapokat töltöttek a tábor kemény körülményei között. Pontosan tudták, hogy mi fog történni velük, hiszen már annyiszor látták korábban: a tábor a krematórium mellett volt. Ahelyett, hogy szó nélkül engedték volna, hogy a gázkamrákba vezessék őket, fellázadtak. A férfiak, nők, gyermekek ormótlan fegyvereket rögtönöztek, melyek nem vehették fel a versenyt az SS felszerelésével, azonban amikor megérkeztek a csapatok, hogy a halálba vezessék őket, nagy meglepetésükre a barakkokból összeszedett „kövekkel, vascsövekkel, deszkákkal, szögesdróttal [és] kicsempészett lándzsákkal” üdvözölték őket. Sikeresen visszaverték az első támadást, ami kora reggel érkezett, és körülbelül 100 német katonából állt, puskákkal és kutyákkal, mert meglepetésszerűen érték őket, és parancs híján nem tudták mit tegyenek. Azonban ezután a támadók rendezték soraikat, és teljes rohamot indítottak a Zigeunerlager ellen, ami órákig tartott. Véres harc következett, ahol sok romát lemészároltak, de náci testek is voltak szétszórva a csatatéren. Ez egy olyan eredmény volt, melyet a legtöbb bentlakó elképzelhetetlennek tartott. Mivel a vonatok még a csata alatt meghozták a többi romát, így növelvén a rabok számát, a hatóságok megijedtek, hogy a lázadás átterjed az egész táborra, és ez ahhoz vezetett, hogy a Lagerkommandant (táborparancsnok) lefújta a támadást, és békén hagyták a Zigeunerlagert.  (Bársony János. Személyes interjú. 2014. május).

Az elkövetkező hetekben különböző biztonsági óvintézkedéseket vezettek be a börtönben annak érdekében, hogy ne történhessen újra ilyen botrányos esemény: nagyjából ezer fiatal, munkavégzésre alkalmas romát vittek át Bulchenwaldba, további ezret vittek más táborokba júliusban, miközben a nőket Rawensbrückbe küldték – így az eredeti 6 000 emberből alig a felük maradt meg, többségében öregek, a legyengültek és a gyermekek. Őket augusztus 2-án megölték, és elégették mindannyiukat a krematóriumokban. Újra megpróbáltak ellenállni, de ez alkalommal esélyük sem volt, és ez volt a Zigeunerlager vége. Mesze nem egy ’happy end’, de kevés történet végződik jól ebből a korszakból.

 

Sinti Roma Women © Anne Frank House

Sinti Roma Women
© Anne Frank House

Szinti roma nők
©Anne
Frank-ház

Pharrajimos

Roma nyelven a holokausztot Pharrajimosnak nevezik – jelentése pusztítás, ami a kiirtás erőszakosságára és kiterjedésére utal. A romákkal való háború előtti, alatti, sőt utáni, állampolgári jogok figyelembe vételét mellőző bánásmódból kifolyólag a holokauszt alatt kiirtott romák száma sok vita tárgyát képezi, a becslések 220 000 és 1,5 millió között mozognak. [3] Még a legkonzervatívabb becslések szerint is megdöbbentő szám a holokauszt roma áldozatainak száma, amely éles kontrasztban van azzal, amit elismertek, és a móddal, ahogyan a romákat ma is kezelik, ahogyan ma is beszélnek róluk.

Ian Hancock, az austini Texas Egyetem (University of Texas at Austin) roma dokumentációs központjának és archívumának (Romani Archives and Documentation Center) igazgatója, valamint a roma tanulmányok (Program of Romani Studies) vezetője szerint a részletes információ hiánya a Pharrajimosról a roma populáción belüli írástudók alacsony részarányából fakadhat, hiszen így kevés az első kézből olvasható írott tanúságtétel, ami viszont sokat segített a zsidó áldozatok szenvedéseinek dokumentálásában. A kollektív tudat hiánya is lehet ennek oka. Azt gondolja továbbá, hogy ez részben azért történhetett, mert a romák sajátos módon dolgozzák fel a kollektív traumákat, állítva, hogy ők „hagyomány szerint nem tartják életben a szörnyű emlékeket történelmükből – a nosztalgia mások luxusa”.[4]

Ma a roma holokausztot még mindig kevesen ismerik el. Sem a nürnbergi per során, sem az utána következő évtizedekben nem vette be Németország a romákat jóvátételi programjába, ahogy a zsidó túlélőkkel tette. Ráadásul 1950-ben a württemburgi belügyminisztérium azt állította egy kárpótlás-fizetési tárgyalás folyamán, hogy „a cigányokat a nemzetiszocialista rezsim alatt nem faji okokból, hanem büntetett előéletük, valamint antiszociális voltuk miatt üldözték” [5]. Nyugat-Németország végül 1982-ben ismerte el hivatalosan. 1992-ben – már a szövetségi állam – elfogadta az indítványt, hogy emeljenek emlékművet a népirtás áldozatainak. Majdnem 20 évet kellett várni a megvalósulásáig, azonban 2012. október 24-én Angela Merkel kancellár végül leleplezte a nemzetiszocializmus roma és szinti áldozatainak emlékművét a Tiergartenben, a Reichstag közelében[6].

Magyarországon 2005-ben a parlament kijelölte augusztus 2-át a „roma és szinti népirtás emléknapjának”, azonban a legtöbb európai ország vagy egyáltalán nem, vagy elenyészően tesz említést a roma áldozatokról hivatalos álláspontjában a holokausztra vonatkozólag. Egy a kevés közül az a sarokkő, melyet 2005-ben tettek le a felismerés és a társadalmi tudatosság jegyében, a magyarországi roma civil szervezetek intenzív kooperációjának köszönhetően, melynek a Romedia Alapítvány volt az egyik leglelkesebb támogatója. Ennek eredménye a roma holokausztemlékmű felavatása volt augusztus 2-án, a budapesti Nehru parkban, a Duna partján, hogy megemlékezzük a holokauszt roma áldozatairól. Továbbá, és részben ennek következményeképpen a köztudatban kevéssé van jelen a Pharrajimos, és keveset szentelnek a roma áldozatoknak a holokauszt témáját érintő beszélgetések. Viszont több fronton is folyamatosan tesznek erőfeszítéseket, mint például 2012-ben indítványoztak az Európai Parlamentben egy törvényjavaslatot, hogy az európai jog elismerje a roma népirtást, valamint a civil szervezetek és más egyesületek is küzdenek a tapasztalható közömbösség ellen.

Nehru Park, Budapest Roma Holocaust Memorial

Nehru Park, Budapest
Roma Holocaust Memorial

Nehru Park, Budapest
Roma holokauszt emlékmű

Konklúziók

Május 16. történéseivel a szakértőkön kívül még mindig kevesen vannak tisztában, azonban mostanában többen tettek erőfeszítéseket ennek megváltoztatásának érdekében. 2006 novemberében a volt koncentrációs táborban, Neuengamme-ban tartott tanács és megemlékezés folyamán eldöntötték, hogy a napra  a Roma Ellenállás Napjaként fognak emlékezni (Bársony János. Személyes interjú. 2014. május.). Remélhetőleg ezzel a tettel többen megismerik majd ennek a napnak a hihetetlen történetét a bátorságról és a reménytelen elleni harcról, így adván hozzá egy darabot a kirakóshoz, nem csak a romák II. világháború alatti szenvedéseinek történetéhez, hanem a holokauszt és a zsarnokság nagyobb történetéhez is.

Míg úgy tűnhet, hogy a „muszáj emlékeznünk rá” érv már elcsépelt, Európának most sokkal több erőfeszítést kellene tennie annak érdekében, hogy a roma népirtásról szélesebb körben tudjanak, szélesebb körben ismerjék el, és ellenerőként kellene fellépnie az erősödő, erőszakos retorika, és a romák elleni tettekkel szemben. Ha a romákat általában ismételt hatóságok általi visszaélések áldozatainak látnák, sokkal nehezebb lenne a szélsőjobboldali csoportoknak, hogy megússzák a romák deportálására, kényszersterilizációjára, vagy akár kiirtására vonatkozó elképzeléseiket, azokat az elképzeléseiket, amelyeket a média és a publikum már közömbösen, vagy néma egyetértésekkel fogad. Viszont ezen a napon egy másik narratíva bukkan fel: az ellenállás narratívája, amelyben a méltóságon van a hangsúly, és ami megmutatja, hogy egy emberi lényt nem lehet emberi lététől megfosztani.

[1]http://en.auschwitz.org/h/index.php?option=com_content&task=view&id=11&Itemid=3

[2]http://www.everyonegroup.com/EveryOne/MainPage/Entries/2012/5/16_We_are_all_Roma_citizens._Let_us_take_up_the_legacy_of_the_gypsy_heroes_of_May_16th_1944.html

[3]http://www.radoc.net/radoc.php?doc=art_e_holocaust_porrajmos&lang=en&articles=

[4]http://www.momentmag.com/moment/issues/2011/08/Roma.html

[5]http://www.radoc.net/radoc.php?doc=art_e_holocaust_porrajmos&lang=en

[6]http://www.bbc.com/news/world-europe-20050780