A MANELE ÉS A „JÓ ÍZLÉS” HEGEMÓNIÁJA

2010 novemberében a Román Nemzeti Audiovizuális Tanács (CNA) a román parlament alsóházának Kulturális Bizottsága (Culture Committee) előtt érvelt az audiovizuális törvény „must carry” rendelkezésével szemben, amely kötelezővé teszi a kábelszolgáltatók számára, hogy az alapcsomagjuk tartalmazza a legnépszerűbb csatornákat. A javasolt változtatás indoka: a felismerés, hogy a 15 legnépszerűbb televízió csatorna közül kettő kizárólag a manelének van szentelve, Románia saját, balkáni ihletésű turbofolkjának. A Bizottság szerint, ha nem változtatják meg a törvényt, „bekényszerítik a manelét az emberek otthonaiba”.

Mihai-Alexandru Ilioaia írása

A két évtizeddel ezelőtti népszerűség-növekedését követően az általánosságban nyugat felé tekintgető középosztály, az értelmiségi réteg utálja a manelét, a média, illetve különböző közszereplők szerint: „zeneileg egy böfögőversennyel egyenértékű”, „elrontja a lakosság ízlését”, vagy „cigány szemét”. A munkásosztályhoz, az újgazdagokhoz, valamint Románia nagyszámú roma népességéhez köthető műfajt, népszerűsége ellenére gyakorlatilag kitiltották a hagyományos televízióból és rádióból, és kis, kevés embert elérő állomásokra korlátozták, míg mindegyik, a műfaj nyílt megvitatására irányuló kísérlet morális médiapánikba fullad.

Ettől függetlenül az utóbbi pár évben a népesség egy új rétege kezdte el befogadni a manelét, és nyilvánosan is védeni. Többségében fiatal, középosztálybeli, nem-roma diákok és szakértők, akik a lehető legtávolabb állnak a kollektív köztudatban élő, sztereotip, giccs-borította manele-fogyasztótól.

A manele felemelkedése

A manele egy tisztán balkáni jelenség. A szerb turbofolkhoz, a bolgár csalgához, illetve az albán tallavához hasonlóan a manele is egy egyedülálló, pop jellegű keveréke a török, arab, valamint görög hatásoknak, melyet modern hangszereken játszanak, és szerves részét képezi a helyi kulturális érzékenységnek. Gyakorlatilag a tradicionális hangszerek, mint a hegedű, harmonika, cimbalom, illetve a nagybőgő eklektikus keveréke, melyhez jugoszláv elektronikus hatások társulnak (a szintetizátor esetében kifejezetten). [1] Később megjelentek a rézfúvósok is a zenekarokban (kiemelhető a klarinét, a szaxofon), melyek jelentős szerepet kaptak, valamint melléjük társul alkalmanként a dob, vagy a gitár. A zenének egy széles palettáját nevezik manelének, azonban a hangzás többé-kevésbé mindig keleties, emellett pedig letagadhatatlan, hogy lehet rá táncolni. A kissé tradicionálisabb roma “lăutărească” zene egyfajta továbbélésének tartják. A manele gyakorta kapcsolható roma művészekhez, azonban vannak említésre méltó kivételek.

Nicolae Gută, a manele egyik legnagyobb nevű képviselője egy 1994-es korai videóban. A zenekar egy szocialista jellegű emlékmű előtt játszik, amely a szimbolizmus akaratlan megnyilvánulásának bizonyul.

Speranta Rădulescu, a manelét tanulmányozó híres népzenekutató szerint a műfaj megszületésének alapját a szocialista rezsim rakta le: „a szájhagyomány útján terjedő zene propagandaként való használata, illetve bármilyen balkáni múltra való utalás szándékos kizárása” [2] által. Így válhatott a korai manele zene a rendszer nacionalista aberrációi elleni ellenállás egy formájává. Anca Giurchescu néptánckutató felidézte nekünk, hogy míg a romákat zenei jártasságuk miatt nem zárták ki a tradicionális román zenét játszó zenekarokból, rejtegette őket a rezsim. A roma művészeket alaposan kisminkelték, mielőtt külföldiek előtt felléphettek volna. Csak az 1989-es rendszerváltás után tehették meg a romák, folytatta, hogy saját zenéiket nyilvánosan játsszák, és a manelét a „láthatóság szimbólumaként” használták.

Létezését ellehetetlenítették egészen a modern manele hullám kezdetétől, a korai 90-es évektől azáltal, hogy erősen megkérdőjelezték kulturális értékét és célját. Eredetileg egzotikus „cigányzeneként” kezelték, amíg még erősen hasonlított a tradicionális roma zenéhez. A 90-es évek közepe-vége felé tört be a manele a köztudatba, meghatározván az ezredfordulót. Hamarosan kegyvesztetté vált a manele a műveltebb publikum körében, akik rossz hírbe hozták tulajdonképpen nem is a zenét, hanem inkább a rajongóit, akiket retrográdnak, műveletlennek és civilizálatlannak ítéltek.

Közszereplők szólaltak fel ellene, az országban gyakorlatilag minden népszerű televízió- és rádióállomás abbahagyta a sugárzását és úgy tűnt, a középosztály egy háborút finanszíroz. A manele ellenzőinek fő érvei, hogy ízléstelennek találják a zenét, emellett a szöveg egyszerű, vulgáris, offenzív természetű, és gyakran szól az egyén javairól, az illegális vállalkozások vezetésével kapcsolatos tehetségről, a riválisokkal szemben erőszakkal fenyeget, valamint tárgyiasítja a nőket. A gyalázkodással többnyire együtt jár egy erős romaellenes üzenet is, melyben olyan kifejezésekkel találkozhatunk, mint Románia „manelizációja”, vagy „elcigányosodása”. Ilyen és hasonló kifejezéseket használnak azok, akiknek nem tetszik a műfaj.

Florin Salam, az elmúlt évtized legfontosabbnak tartott manele művésze dolgozza fel a bolgár csalga művész Azis egyik számát. A mai napig ennek a manele videónak a legnagyobb a nézettsége.

Volt egy pár részben sikeres kísérlet a műfaj betiltására, például egyes városokban megtiltották a buszsofőröknek, illetve a taxisofőröknek, hogy munkaidőben ezt a zenét játsszák. [3] Máshol kitiltották a manelét a fesztiválokról [4], illetve turisztikai övezetekből [5], utóbbi egy vallási szervezet kérésére történt. Ráadásul 2008-ban egy bukaresti operaházban zajló manele-videó forgatása óriási, média generálta morális pánikhoz vezetett [6], mely szerint a tevékenység az intézménnyel szemben offenzív, és „művészi presztízsét” megalázza.

“A roma kultúra csapása”

Romániában a manele megvetése a tiltakozások ellenére szorosan összefügg a cigányellenességgel, de egy kicsit más értelemben egy álszent kezdeményezés egyes társadalmi osztályok „erőltetett civilizációjának” érdekében. Míg a manele-ellenes tömeg egyes részei bizonyosan inkább esztétikai okokból, mint faji előítéletek miatt tiltakoznak a műfaj ellen, az egész ügy egy mélyen sértő és zavaró háborúvá vált a hátrányos helyzetűek ellen. Nagy hasú betolakodókat és túlfizetett focistákat neveznek tipikus manele rajongóknak, akik partijaikon pénzt szórnak a manele előadókra, hogy megmutassák gazdagságukat. Azonban a manele legtöbb rajongója a munkásosztályba, vagy más alsóbb osztályba tartozik, és sokan romák közülük.

Marius-Bogdan Tudor történész, illetve egy, a művészet társadalompolitikai dimenzióival foglalkozó magazin (www.artapolitica.ro) koordinátora szerint a manele-ellenes hangulatnak kevés köze van a tulajdonképpeni zenéhez. Szerinte „egyrészt inkább felfedi a román középosztály egy bizonyos rétegében rejlő előítéleteket a vélt „cigányzenével” szemben, másrészt pedig az osztály megvetését a „cocalar”-okkal szemben (a manele kedvelőire vonatkozó köznyelvi kifejezés).” Tovább érvelve elmondja, hogy a műfaj széles körben elterjedt népszerűsége ellenére a közbeszéd kiegyensúlyozatlan, „a középosztály által az értelmiségiektől átvett moralizáló-civilizáló párbeszéd több figyelmet kap, mint a manele népszerűsége”.

Sandu Ciorbă a manele hangzást a népzenével és kínos videókkal vegyíti, így találván egy váratlan rajongóbázisra külföldön, Lengyelországban YouTube szenzációvá vált.

Míg a műfaj elég tág ahhoz, hogy rengeteg motívum beleférjen (öröm, bánat, elvándorlás, család, politika, nők, háztartási gépek, heroinfüggőség, stb.), a szöveg gyakran egy olyan érzelmeket közvetít, amelyekkel könnyű azonosulni. Ha az elvándorlást vesszük példaképpen, majdnem minden román lakos tudja kötni valahová. A manele szövegeknél kevés gazdagabb területet találhatnak az európai migrációt kutató szakértők. A palettán megtalálható a vidám, optimista Nicolae Gută szövegétől kezdve: „Olaszország nagyon jó / Sok ezer eurót lehet keresni” (“Italy is mishto  / You earn thousands of Euro”) Liviu Pustiu gyászos búcsújáig: „Nem tudom, meddig bírom még / Újra a reptéren vagyok / Készen állok arra, hogy elhagyjam az országot / Hogy elhagyjam a szerelmemet / Hogy elhagyjam az otthonomat” (“Don’t know how longer I can take it/I’m at the airport again/Ready to leave the country/Away from my girl/Away from my home”) minden megtalálható.

Magától értetődik, hogy ezek a dalszövegek a lakosság nagy részével rezonálni fognak mintegy legkisebb közös nevezőként szolgálva, és hogy annak a jognak a megtagadása, hogy az általunk preferált zenét hallgassuk kísérletként arra, hogy a középosztálybeli kultúrát dominánssá tegyük, hihetetlenül agresszív és egyenértékű egy szimbolikus erőszaktétellel. Ez még nyilvánvalóbbá válik a hagyományosabb roma zene heves védelmében – különösen a háborús periódusból származó zenéről van itt szó, ami nagy tiszteletnek örvend, mint „igazi cigányzene”, lévén eléggé ízléses és elfogadható a középosztály füleinek, annak ellenére, hogy ugyanúgy rágalmazták, mint most a manelét. Vagy gondoljunk csak azokra, akik, miközben a manelén utálkoznak, mégis olyan nem román roma zeét hallgatnak örömmel, mint Goran Bregovic, Gogol Bordello vagy a Gypsy Kings, hogy a többi „világzenei” irányzatot ne is említsük – amiket azért kezelnek másképp, mert importált, tehát egzotikus jelenségnek számítanak. Két évszázad, a posztszocialista Románia középosztályát hiányoló konstans panasz után, az új évezred elején a középosztály elég erősnek tűnt ahhoz, hogy kulturálisan hegemonikus nyomást gyakoroljon az alsóbb osztályokra, különösen a romákra.

Ami az újgazdagok pazarlásának megfigyelhető vulgaritását illeti, amit a manele művészek gyakran megörökítenek, ez épp annak az esete, amikor a manele inkább csak médiumként szolgál, mint katalizátorként – a kapitalizmus egyéni sikerrel való megszállottságának új kifejezése. Minél szűkösebb életet élt valaki, mielőtt sikeressé vált, annál nyilvánosabban kéne bemutatni, mint az egyén győzelmét a tömeg fölött, bármi áron.

Továbbá, a „vulgaritásról” és a „műveltség hiányáról” való beszéd a kezdetektől vitás, ahogy az új évezred vége felé nem csak az entellektüelek utasították vissza a manelét, hanem majdnem mindenki, gyorsan elveszítve a morális felsőbbrendűség bármi látszatát. Maga a szó, különösen annak „manelista” formája, ami a műfaj rajongójára utal, stigmává vált, egészen addig a pontig, hogy még azok is, akik manelét hallgatnak, nyilvánosan rágalmazzák, a legkevésbé sem rajongótáborként definiálva magukat. Ha egy pillantást vetünk bármelyik manele videóra a YouTube-on, hamar feltárulnak a gyűlölködő kommentek az anti-manele tömegektől, általában szélsőségesen rasszista elemekkel tűzdelve, egészen a „halál a cigányokra” jellegű felkiáltásokig, vagy a Holokauszt áldozatairól szóló képek posztolásáig.

Florin Salam, Bogdan Artistu’ és Copilul de Aur fellépése egy nívós bukaresti manele klubban.

A rekonkviszta

A 10-es évek elején azonban érezhetővé vált egy ellenerő a középosztály egy bizonyos, többnyire balra hajló szegmenséből, különösen az értelmiségiek között. Egyre több és több fiatal értelmiségi kezdte védeni a műfajt, egyesek a befogadás jegyében, mások inkább harcolni akartak a mindenhatónak tűnő címkék ellen, melyeket a kulturális intézmények aggattak rá, továbbiak pedig csak élvezni akarták a jól hangzó, táncolható zenét. A manele kezdett a középpontba kerülni, a vehemens tiltakozások ellenére.

A Nemzeti Táncközpont (National Centre of Dance) záróestjét egy olyan parti keretében tartották meg, ahol a rettegett bukaresti Ferentari szomszédságból hívtak zenészeket, ahol túlnyomó többségben élnek roma származású emberek. [7]A bukaresti Konzervatórium egy előadássorozata, ami a műfaj társadalmi implikációit hivatott feltérképezni, szakértők bevonásával, végül arra kényszerült, hogy áthelyezzék egy másik egyetemre, miután az egyik mogorva professzor formálisan vádat emelt a nemzeti Zeneművészeti Egyetem rektora ellen „hazaárulásért” és „egy olyan akció szervezéséért, ami káros az állambiztonságra”. A Casa Jurnalistului, egy alternatív újságírói közösség,  amit Vlad Ursulean alapított, Románia egyik vezető fiatal újságírója, manele partikat szervezett, afféle bukaresti ki-kicsoda összejöveteleket  újságíróknak, íróknak, színészeknek, menedzsereknek, a kulturális és intellektuális élet résztvevőinek. „Ez egy általános WTF, ezért végződnek olyan királyul. Az emberek nem tudják, mihez kezdjenek magukkal, nincsenek rá felkészülve, szóval hagyják az egészet és egyszerűen csak élvezik. Nem tudom, mit mondhatnak a kívülállók, talán azt hiszik, hogy ez egy társadalmi kísérlet, vagy hogy meg vagyunk őrülve” – így mesél Ursulean a partikról.

Babi Minune és Narcisa. Néhány manele művész nagyon korán kezdi a karrierjét, erre példa Babi Minune is, akinek 12 éves korára már televíziós és rádiós karrierje is volt, miután telefonkamerás YouTube felvételek által felfedezték.

Ideológiai kijelentések is megjelentek, Adrian Schiop író és újságíró, aki jelenleg a maneléről szóló PhD-jén dolgozik írt egy cikket a baloldali CritcAtac platformnak, ahol nyilvánosan védte a műfajt. Schiop cikke egy kiáltvány, melyben maró kritikát fogalmaz meg a bánásmód ellen, amellyel a román társadalom, média, és kiemelten a kulturális intézmények a műfajt illették. Azzal érvelt, hogy a manele megvádolása obszcén és vulgáris voltával, míg a hip-hop-ot a fiatalok elérésének menő és merész módjának tartják, megmutatja a nyugati kulturális termékekkel szembeni óriási elfogultságot, illetve a megvetést bármi iránt, ami akár egy kicsit is keletiesnek, balkáninak, vagy romának hangzik. [8] A szituáció, amit leszűrhetünk, az, hogy nyugaton minden civilizált és kóser, míg keleten retrográd és veszélyes. Vlad Ursulean véleménye szerint a műfaj iránti utálatnak köze van ahhoz, hogy „erősebb a román misztikus-nyugati kulturánál, amire vágyunk. Olyanok vagyunk, mint a tagadásban élő homoszexuálisok.”

Mindössze pár év elteltével megjelent a manele rajongóinak egy új szegmense, akiket Marius-Bogdan Tudor „középmanelistáknak” (centre manelists) nevez, míg mások – kevésbé szimpatikus módon – „hipszter manelistáknak” (hipster manelists) nevezik őket. Tanult, kulturális mindenevők, akik gyakran kreatív iparágakból vagy aktivista körökből jönnek, akik a populáris kultúrával keresik a kapcsolatot. A Casa Jurnalistului-ban és máshol havonta vannak manele partik, és úgy tűnik, egyre sűrűbben rendezik meg őket, és egyre kevesebben vonják fel a szemöldöküket, amióta a műfaj egyre jobban meg tudja vetni a lábát abban a kategóriában, ami korábban démonizálta.

A népi művészet fehér, középosztályú közönség által történő befogadása a dzsentrifikáció és a „nyomorturizmus” (slum-tourism) veszélyeivel jár, ami a jó szándékú érdeklődést kíséri. Először, van egy egzotizáló hatás, ami a népi művészet befogadásával „ironikusan” együtt jár, és ami egy egyenlőtlen, leereszkedő kapcsolatot alakít ki a művész, és a nála műveltebb hallgató között. Másodszor, van, aki azt gondolja, hogy a zene elveszíti mindennemű autentikus értékét, amikor kiszakítják természetes környezetéből, és a „középpontba” helyezik, ami a gyarmatosítás idejéből maradt gyakorlat. Marius-Bogdan Tudor szerint van valami illetlen azokban a „cigány bulikban” ahol „fiatal emberek, hipszterségüktől függetlenül, általuk roma ruházatnak vélt ruhákba öltözve (lányoknak virágos szoknyák és sálak, kalapok, és vastag aranyláncok fiúknak), nagyon biztonságos helyeken lăutărească-ra, balkán zenére, vagy manelére táncolnak”. Vlad Ursulean azonban elnézőbb, szerinte még mindig „egy szuper ritka jelenség” és az, ahogy a hipszterek manelét kezdenek hallgatni, „lesznek olyan manele hallgatók, akik hipszterekké válnak, és elkezdődik egy békés összeolvadás”, és egyes művészek már el is indultak ebbe az irányba.

Romeo Fantastik, aki “marginális a marginálisok között”, az EDEN-ben, egy ultramenő bukaresti klubban lép fel az eufórikus közönség előtt

Konklúziók

Míg a manelét továbbra is széles körben kulturális csapásként tartják számon, beleértve a hatóságokat, illetve a 25 éve változatlanul jobbra hajló kulturális intézményeket, egy pár ember erőfeszítése, viszont még több ember élvezete kezdi áthidalni a műfaj és az általános elfogadottság közötti szakadékot. Ennél is fontosabb talán, hogy ezekről a dolgokról nyilvánosan beszélünk, és mindkét fél érvei helyet kapnak, ahelyett, hogy az egész műfajt csak kikerülnénk.

A múlt hét folyamán, amikor ez a cikk íródott, az EDEN, egy ultramenő bukaresti klub bejelentette, hogy otthont ad egy eseménynek, ahol színre lép Romeo Fantastik, egy híres manele énekes. Ez vad internetes vitákhoz vezetett, a műsorban szereplő manele zenéről. Minden oldal hozott érveket, és a témát faji és osztályi szempontok figyelembevételével tárgyalták, a „camp art” érdemeinek vagy poszt-ironikus giccsőrület [9] figyelembevételével, míg csak egy pár éve az egész a művész és az intézmény (aki nem merte volna meghívni) nyilvános lincselésével végződött volna. Összességében nem az a fontos, hogy jobban szeretik a manelét, hanem az, hogy kevésbé gyűlölik.

________________________________________

[1] http://www.muzeultaranuluiroman.ro/conferinte/?p=116

[2] http://www.romanialibera.ro/exclusiv-rl/reportaj/video-cum-au-ajuns-manelele-la-conservator-219994.html

[3] http://www.libertatea.ro/detalii/articol/interzis-la-manele-in-taxi-282232.html

[4] http://www.ziaruldeiasi.ro/local/manele-interzise-prin-lege-la-iasi~ni6ag1

[5] http://www.ziare.com/buzau/sarata-monteoru/manele-interzise-pe-drumul-vinului-579548

[6] http://www.evz.ro/detalii/stiri/manele-la-opera-3362.html

[7] http://www.vice.com/ro/read/ferentary-party-reloaded

[8] http://www.criticatac.ro/3957/cum-au-ingropat-elitele-romaniei-manelele-o-poveste-cu-cocalari/

[9] http://www.sapteseri.ro/ro/articole/romeo-fantastik-kitsch-ul-i-arta-camp/