Gyerekszemmel a kisebbségi létről – lehet-e hazai reneszánsza a svéd Katitzi-kultusznak?
Gyerekszemmel a kisebbségi létről – lehet-e hazai reneszánsza a svéd Katitzi-kultusznak?
Jegyzetek egy kiállítással egybekötött irodalmi kerekasztal-beszélgetésről
Katharina Taikon folytatásos Katitzi című kötetével generációkat nevelt toleranciára a hatvanas évek előítéletekkel átitatott Svédországában. A Gallery8 új tárlata az önéletrajzi ihletésű gyerekkötet befogadástörténetének bemutatásával égetően aktuális kérdéseket szegez hozzánk: hogyan vált egy roma kislány története a többségi társadalom kedvenc olvasmányává? Megismétlődhet-e itthon a svéd sikertörténet?
A nyolcadik kerület szívében található csöppnyi galéria zsúfolásig telt irodalmi és szociológiai érdeklődésű közönséggel. Szerda koradélután van. Kinn a téren roma kisgyerekek játszanak, fociznak és futkorásznak, egy kislány krétával a betonra rajzol. Egy kislány alakját rajzolja meg, nadrágban van és zenét hallgat, talán önarckép. Ezzel párhuzamosan a kiállító tér fehérre meszelt falain a frissen elhelyezett plakátról, Katitzi az egyik legkedveltebb svéd gyerekkönyv fekete hajú, hosszú és színes szoknyájú főhőse figyeli a róla szóló irodalmi beszélgetésre meghívott előadók beszédét. A felszólalók között találhatunk gondolkodni tanító, közéleti szerepléstől sem visszariadó, progresszív és szenvedélyes irodalomtanárt (Arató László), szexuális kisebbségek esélyegyenlőségért kiálló, a Twitteren is aktív, szabadúszó újságírót, aki egyben a Katharina Taikon-monográfiai megírója is (Lawen Mohtadi) és az írónő lányát, Angelica Strömöt, aki szintén tanár és egy stockholmi állami iskolában foglalkozik sajátos nevelésű igényű gyermekekkel. A Katitzi-jelenségről és az olvasási élményekről hamar az írónő, Katharina Taikon fordulatos életútjára terelődik a szó, amit elengedhetetlen ismerünk ahhoz, hogy megértsük miképp vált a kötet kultuszjelenséggé.
Gondoltuk-e volna a svédekről?
Az egykor színésznőként, emberjogi aktivistaként és írónőként tevékeny Katharina Taikon otthonosan mozgott a többségi és kisebbségi kultúra határmezsgyéin, így hatványozottan élte át a háború utáni svéd jóléti társadalom előítéletességét és ily módon válhatott ennek nagy kritikusává is. Katharina, mint a legtöbb roma abban az időben nem járhatott gyerekkorában iskolába, írni és olvasni is csak huszonhat éves korában tanulhatott meg, miután már második házasságában élt, két lány édesanyjaként. Kemény gyerekkora volt traumákkal és családváltásokkal. Édesapja ezüstkészítő-mesterként kereste a kenyerét. A roma családokat akkor törvény kötelezte arra, hogy három hónap után elhagyják addigi lakóhelyüket, ördögi körként elzárva őket ezzel a felívelésben lévő jóléti társadalmi összes szociális juttatásától, de még az iskoláztatástól is.
Katharina korán elvesztette édesanyát, aminek következtében előbb egy cirkuszt működtető nevelőcsaládhoz, majd egy nevelőotthonba került, amíg édesapja egy másik házassága megkötése után rögtön haza nem vitte magával. A mostohaanyjával hamar elmérgesedett a viszonya, tizennégy évesen pedig beleegyezése nélkül házasságra kényszerítették. Egy évvel később lehetőséget kapott bemutatkozni egy tíz perces rövidfilm főszereplőjeként, ami áttörést hozott az életében. Ezt követően közel tíz évig szerepelt a vásznon. Népszerűségre tett szert, ami segíteni tudta őt emberjogi harcos énjének kibontakoztatásában.
Copyright Romedia Foundation
Színésznőből írónő, írónőből aktivista
Pontosan fél évszázaddal ezelőtt – öt évvel azután , hogy megtanult írni és olvasni egy stockholmi főiskolán – 1963-ban megírta első regényét, a Cigánynőt, melyben a romákkal szemben állandósult, mindennapos és elemi szintű kirekesztést dokumentálta személyes történeteken keresztül. Regénye tükör volt Katharina saját társadalma felé, ami sokként érte a svéd olvasóközönséget. Az újdonsült írónő ezzel egy időben politikai aktivistaként is tevékenykedni kezdett. Roma nők közül elsőként vállalt politikai szerepet a közéletben.
Kérdésemre, miszerint miképp tudott Katharina boldogulni a fehér férfiak által dominált közéletben, az írónő lányától egyszerű válasz érkezik: minden prekoncepció ellenére egész egyszerűen. Angelica elmagyarázza, hogy édesanyja mindig is tudatosan figyelt rá, hogy kellően eleget foglalkozzon mind a kisebbségi, mind a többségi társadalomban betöltött szerepével. „Tiszteletet adott mindkét kultúrának és mint a kettő között hidat képező nagykövet szerepében igyekezett mindig megjelenni. Amikor például nem roma kötődésű rendezvényre hívták, akkor is roma népviseletet viselt.”
Felmerül ugyanakkor a kérdés, hogyan fogadhatta vajon a roma közösség Katharina közszerepléseit a többségi svéd kultúrában. Lawen Mohtadi, a 2012-ben megjelent, A nap amikor szabad leszek (svédül Den dag jag blir fri) című Katharina Taikon-monográfia írója felhívja a figyelmet arra, hogy Katharina nem a család helyett választotta a közéleti-aktivista szerepet, így nem került ellentmondásba a roma tradíciókkal és a közösséggel.
„Nemcsak a többségi társadalom számára volt szokatlan egy roma nő megjelenése a közéletben, hanem maguk a roma nők számára is. A hagyomány azt követelte volna, hogy a nők megházasodjanak és gyereket szüljenek. Katharina ezeket mind meg is tette, de emellett még a nyilvánosság elé is kilépett. A fiatalok ugyanakkor gyanakvók és ellenségesek voltak vele eleinte emiatt az idősebbek azonban rögtön felismerték, hogy amit Katharina tesz, az az egész roma közösség életét megváltoztathatja. Általonosságban úgy véljük, az idősebbek hajlamosabbak konzervatívabban gondolkodni a nemi szerepekről, de ebben az esetben érdekes módon ezt pont fordítva történt.” – hangsúlyozta Lawen Mohtadi a budapesti kiállítás workshopján.
Ha nem működik az aktivizmus, próbálkozz inkább gyerekkönyvvel
Katharina Taikon tehát nemcsak tehetséges író volt, hanem ügyes stratéga is: hamar kiismerte a nyilvánosság működési módját és ha kompromisszumok árán is, de előnyt tudott kovácsolni hátrányából. Minden erőfeszítése ellenére azonban mégse tudott változást előidézni a romákkal kapcsolatos előítéletesség és diszkrimináció terén. Katharina emberjogi szerepléseivel megjárta Svédországot, azonban minden egyes alkalommal ugyanazokba a romanticizáló és sztereotípiákra építő kérdésekbe ütközött, míg nem elege nem lett abból, hogy a felnőttek vaskos gondolkodását próbálja megváltoztatni és az aktivizmust háttérbe szorítva a gyermekirodalom felé fordult.
Így született meg 1969 és 1980 között a Katitzi tizenhárom kötete, mely élesen belevéste magát a svéd köztudatba és mintegy teljes évtizedig lázba tartotta a gyermek olvasótábort. A kötetből több éven át futó tévés rajzfilmsorozat készült, ezzel párhuzamosan Katharina a kötetekkel a kezében járta a svéd iskolákat, felolvasásokat rendezett és szorgosan válaszolt a gyermekek rajongói levéláradatára. A könyvsorozat nemzetközi érdeklődést is felkeltett: norvég és dán mellett franciára, németre, magyarra, csehre és 2008-ban pedig legutóbb cigány nyelvre is lefordították.
Copyright Romedia Foundation
Gyerekirodalmi alkotás és aktivista kézikönyv
Annak magyarázatát, hogy pontosan mi tette és teszi a mai napig letehetetlen olvasmánnyá Katitzit, nem lehet egyetlen kiemelt tényezőre lekorlátozva megadni. Az biztos hogy, azzal, hogy a kötet levetkőzte a romantikus cigánymesék köntösét és a könyörtelen társadalmi valóság megismertetésére törekedett, fordulatot hozott mind a többségi mind a kisebbségi kultúra hagyományos meseműfajaival.
Katitzi története ugyanis abban a traumákkal teli írói világban történek, amiben Katharina a gyermekkorát élte le. Ez mindenképp ad a cselekményszövésnek egy izgalmas, ellensúlyra épülő dinamikát, ami végigkíséri a köteteket: míg a világ, melyet a főhősnő szemén keresztül megismerünk egyre kegyetlenebbnek tűnik, úgy erősödik meg vele Katitzi öntudata és válik ő maga is egyre inkább önérzetesebbé és bátrabbá.
Katharina Taikon abban is zseni volt, ahogy e dokumentarista jellegű meseszövés eszközeit megválasztotta. A történet dialógusokból épül fel, a leírásokat leginkább az illusztrációk kidolgozottsága és hangsúlyossága helyettesíti. Taikon így törekszik elérni azt, hogy az olvasó amennyire csak lehet, a főszereplő szemszögéből élje át a történéseket és ennek megfelelően próbálja (újra)értelmezni eddigi tapasztalatait és előítéleteit. Ily módon Taikon gyerekkönyveibe is becsempészte aktivista törekvéseit. Az irodalmár szemüveg mellett így érdemes lehet akár mozgalmi szemmel is odafigyelni a szövegezésre.
Copyright Romedia Foundation
Lesz-e Katitzi-reneszánsz?
Katitzi közel két évtizeden át jelentett közös szocializációs pontot a svéd társadalom számára, a láz a nyolcvanas évesek második felének közepén kezdett szép lassan lecsengeni. Katharina irodalmi pályájának pedig egy 1982-ben elszenvedett tragikus agykárosodást vetett véget, ami után az írónő tizennégy évet feküdt komában. Katitzit azonban, ha ma már nem is ismeri a társadalom minden tagja, az idősebb generáció még mindig, mint gyerekkora egyik legkedvesebb olvasmányaként emlékezik vissza a sorozatra. Az elmúlt években egy kisebb hullámú reneszánsz is kezdetét vette Svédországban. A történetet előbb göteborgi Folkteatern állította színpadra, majd nemrég a stockholmi Nationalteatern mutatott be egy hiphopos környezetbe adaptált Katitzi-feldolgozást. Tavaly októberében pedig Katitzi – Egy valóság ihlette irodalmi alak címmel nyílt kiállítás Stockholm Tensta nevű kerületében. Ez a tárlat érkezett most Budapestre és marad itt egészen december elejéig.
A Katitzi-könyv magyarországi fogadtatásáról Vaspál Veronika irodalomtörténésztől megtudjuk, a kötet magyar fordítása, melyhez oktatási segédletet is készítettek, az Oktatási Minisztérium antidiszkriminációs programjának keretében jelent meg még 2001-ben Katica címmel. Ennek keretében mintegy 3000 példányt küldtek el ötven kiválasztott általános iskolába. Amikor azonban a vándorkiállításhoz kapcsolódó hazai programok szervezéséért is felelős kurátor megpróbálta felgöngyölíteni a szálakat, zárt ajtókba ütközött. Vaspál Veronika szerint legalább is az általa felkeresett iskolákban nyoma sem akadt a Katica-kötetnek, amiből arra lehet következtetni, hogy a projekt nagy valószínűséggel befulladt. Ha a magyar iskolából nem is, de antikváriumokban, online könyvrendelő oldalakon és nagyobb könyvtárakban azért még rá lehet bukkanni Katicára. Sőt, amit az Oktatási Minisztériumnak tudomásunk szerint nem sikerült megvalósítania, azt most a gondos és odafigyelő múzeumpedagógiai munka pótolhatja. A kiállítás szervezői ugyanis nyolcadik kerületi iskolákat is bevontak a Katica-projektbe. Felolvasást és beszélgetést szerveznek a környékbeli gyerekeknek, tovább éltetve ezzel azt, amit Katharina Taikon élete során hosszan keresett, és amiben végül leginkább rátalált életfilozófiájára: a gyerekirodalomban rejlő tengernyi potenciált, mely egyéni és társadalmi szinten is ütős eszköz lehet a megbélyegzés és a kirekesztés elleni küzdelemben.
Németh Bálint