Egy szemtanú története

Szenesné Brodt Erzsébet az Auschwitz-Birkenau-i cigányláger felszámolásának utolsó szemtanúja. Ott volt, és a szemközti barakk ablakából nézte, ahogy a cigány családokat egy lángszórókkal és kutyákkal felfegyverkezett kivégzőosztag hajtja a gázba.

Erzsike néni maga vállalkozott arra, hogy elmondja saját deportálásának és túlélésének történetét, valamint azt is, hogy mi történt a cigányokkal 1944. augusztus 2-ának éjjelén.

Lenyűgözően mély és részletes interjút készíthettünk vele, amelynek teljes feldolgozása hamarosan megjelenik majd. Az interjút Daróczi Ágnes készítette, apropója pedig az 1944 november 4-én elkezdődött razziák, amelyek következtében a magyarországi romák deportálása felgyorsult.

Image

Szenesné Brodt Erzsike 2012-ben

A Romédia Alapítvány nagyszabású vállalkozásba fogott: a kultúra és a művészet erejét hozta Magyarországra egy nemzetközi kezdeményezés részeként, amely az Auschwitz-rekviem nevet viseli. Célja ezzel, hogy emléket állítson a náci népirtás minden egyes áldozatának, köztük az oly gyakran elfeledett félmillió meggyilkolt roma és szinti gyermeknek, férfinak és nőnek is. Az Auschwitz rekviem eseménysorozat október 26-án veszi kezdetét egy ingyenes dokumentumfilm fesztivállal, amely a XX. század népirtásait mutatja be új perspektívából, válogatott dokumentumfilmeken keresztül. A Rekviem következő, és egyben legfőbb állomása a nagyszabású Rekviem Koncert a Művészetek Palotájában, november 6-án. Majd egy képzőművészeti kiállítás is látható lesz november 15 és 23 között a Francia Intézetben, Ceija Stojka a bécsi születésű roma túlélő és Otto Pankok német expresszionista festő cigányokat ábrázoló életművéből.

Image

Az Auschwitz-rekviem programsorozat részletei megtalálhatóak itt: romediafoundation.org/auschwitz-rekviem

A Romédia Alapítvány e kezdeményezése, amely végre a történelmi emlékezet részévé kívánja tenni a romák nácik általi népirtását, olyan szemtanúkat, túlélőket hívott elő a homályból, akik egyszercsak megszólaltak, és elmondták: ők látták, hallották, tudják, mi történt 1944-ben a cigányokkal Auschwitzban. Oral history gyűjtésünk a huszadik század egyik legkevésbé feltárt történelmi epizódját, a Pharrrajimost dolgozza fel, és napjainkig új adatokat és tényket hoz felszínre. A Romédia operatőrei és rendezői olyan vallomásokat rögzítettek filmre, amelyek egyedülállóak mind témájukat, mind őszinteségüket és erejüket tekintve. Ezek a vallomások rövidfilmek formájában folyamatosan látnak napvilágot, és láthatóak már az Alapítvány facebook-oldalán, honlapján , blogján, és a youtube-on is.

Brodt Erzsébet élettörténete és szemtanúi vallomásai nagyobb és mélyebb feldolgozást igényelnek, mint amit egy blogbejegyzés adhat. Így, amíg méltó formában jelenik meg egyedülálló vallomása, álljon itt egy bevezetés arról, hogyan kezdődött a tizenhét éves Erzsi élete Auschwitzban.

Image

A “virágos Kaposvár”, Erzsi szülővárosa

Erzsike Kaposváron született, és 17 éves volt, amikor a német csapatok bevonulása után nem sokkal, családjával együtt, deportálták. Története, mint minden túlélőé, egyedülálló és hihetetlen véletlenek sorozatából áll, amelyeknek életét köszönheti. A véletlenek mellett a fiatal Erzsi konok elszántsága és energiája adhat magyarázatot arra, hogyan élte túl Auschwitzot, és hogyan képes 86 évesen, cizellált és könyörtelen pontossággal számot adni mindenről, amit látott és hallott.

Apját már korábban elvitték munkaszolgálatba, és a háború végéig fogalma sem volt arról, hogy életben van-e. Erzsi épp kaposvári lakásuk ablakából nézett le az utcára, ahonnan egyszercsak egyenletes dübörgés hallatszott.

“Megfagyott az ereinkben a vér: megjöttek a németek.”

A deportálás napján Erzsike és családja bezsúfolódott a vagonokba, amelyek Auschwitzig vitték őket.

“Csíkos ruhás rabok kiabáltak az érkezéskor: ‘Mindent hagyjatok a kocsikban, ami a zsebetekben van, egyétek meg, a kisgyerekeket adjátok a legidősebb asszonynak, ne fogjátok egymás kezét’.”

Image

Nők és gyerekek érkeznek Auschwitzba. Legtöbbjük pár óra múlva már halott lesz.

Így emlékszik vissza Erzsike az érkezést követő első hallott szavakra, amelyekből semmit nem értett: kutyaugatás, lengyel, magyar és német szavak vették körül az új traszportot, és senki nem tudta, hova érkeztek és miért.

A szelekció azonnal megtörtént, itt pedig nyilvánvalóvá vált az érkezéskor kiabáló rabok szavainak jelentése: Erzsike húga, a tízéves Ági és anyja kézenfogva álltak oda Mengele elé, aki, mivel Ági még nem volt elég idős a kényszermunkára, azonnyomban halálra ítélte őket. Erzsi beszámolójában ez az újra és újra felvillanó borzalmas kép, ez az elszalasztott lehetőség tér vissza újra és újra:

“Az anyám 41 éves volt: ha nem fogja az Ági kezét, akkor talán ő túlélhette volna.”

Így kezdődött meg Erzsiék Auschwitzi élete, amelynek első pár órája után a fiatal lány már árva volt.