Egyházi árvaházból az auschwitzi gázkamrákba: A szintó árvák sorsa a náci uralom idején

Amalie Reinhardt a legidősebb volt egy héttagú szintó család gyermekei között. Túlélte a koncentrációs tábort, ahová testvéreivel együtt került a náci uralom idején. Története sokat elárul azon roma és szintó árvák sorsáról, akiket Amalie-hoz hasonlóan megbélyegeztek és halálra ítéltek, mint egy alsóbbrendű faj leszármazottait. Ez volt a Porrajmos, a romák és szintók ellen elkövetett genocídium a második világháború idején.

A náci Németországban már 1933-ban elkezdődött a romák és szintók elleni intézkedések sorozata. 1938 júniusában Amalie Reinhardt apját letartóztatták és koncentrációs táborba hurcolták, Dachauba. Nem sokkal később Amalie anyját is ugyanez történt. A kilenc éves Amalie-t és négy kisebb testvérét a nácik árvának nyilvánították, és különböző gyermekotthonokba helyezték. Nem egészen egy évvel később Amalie a Sankt Jozephspflege katolikus árvaházban találta magát, Mulfingenben, dél-Németországban. Az a 41 szintó gyerek, aki az árvaház lakója volt, mind a nemzeti szocialista rezsim fajkutatásainak kísérleti alanya lett.

1936-ra a nemzeti szocialisták felállítottak egy “Fajhigiénés Kutatóközpontot”, ahol “tudományosan” kívánták bizonyítani a “cigány faj alsóbbrendűségét”. Eva Justin, a Kutatóközpont igazgatójának közvetlen asszisztense, Amalie gyermekotthonát választotta ki a doktori disszertációjához szükséges kutatások helyszínéül. Az ott élő 41 szintó gyereket mindenféle áltudományos vizsgálatnak vetette alá, azzal a céllal, hogy szellemi fogyatékosságot állapítson meg náluk, ezzel faji “alsóbbrendűségüket” igazolva. Kutatásai részeként sok filmfelvételt és fényképet készített róluk. Mire Justin befejezte kutatását és megírta disszertációját, a gyerekek sorsa megpecsételtetett.

1944 május 9-én Amalie-t és másik 32 szintó kisgyereket a gyermekotthonból busszal a vonatállomásra vittek, egy iskolai kirándulás kifogásával. Az állomásról a vonat Auschwitzba vitte őket. Amalie-ban még mindig élénken él ez az utazás: “Drezdára még mindig emlékszem”- meséli- “Légitámadás volt épp. Körülöttünk hullottak a bombák és mi, gyerekek, halálosan féltünk, mert az SS katonák bezártak a vagonba és otthagytak minket.”

Négy nappal később érkeztek meg Auschwitz-Birkenauba. Amalie karjára a Z-10636-es kódot tetoválták (a Z “Zigeuner”-t jelentett), és kényszermunkára fogták: útépítést kellett végeznie. 1944 nyarán a nácik belekezdtek az Auschwitz-Birkenau-i tábor felszámolásába, mert közeledett már a szovjet hadsereg. Ezért augusztus elején a “cigány” fogvatartottak közül egy kiválasztási folyamat során kiszűrték a munkaképeseket. Amalie, aki akkor 15 éves volt, átment a kiválasztáson és a ravensbrücki női lágerbe került. Öccse és húgai nem feleltek meg a kiválasztáson.

Összesen 2.900 romát nyilvánítottak “munkaképtelenné”, leginkább az időseket, betegeket és kisebb gyerekeket, köztük azokat is, akiket Amalie-val és testvéreivel együtt a gyermekotthonból deportáltak. 1944 augusztus 2-3-ának éjszakáján mindannyiukat elgázosították.

Amalie-t kényszermunkára fogták Ravensbrückben, majd később Bergen-Belsenbe vitték. Itt élte meg a felszabadulást.

A romák és szintók népirtását a háború után még sokáig tagadták és titkolták Németországban. Az olyan bűnösök, mint Eva Justin, szabadon új karrierbe kezdhettek, míg az áldozatokat sem el nem ismerték, sem pedig kárpótlást nem kaptak. Justin bíróság elé állítása és börtönbe juttatása kudarcba fulladt. Azok közül a romák és szintók közül, akik túlélték a háborút, sokan csendesen visszavonultak és megpróbálták eltitkolni identitásukat. Amalie is sokáig hallgatott, míg végül 1994-ben, egy televíziós dokumentumfilmben először elmesélte történetét.

Ez a dokumentumfilm volt az első, ahol a katolikus egyház deportálásokban vállalt szerepe először nyilvánosságra került. Többek között a film tárta fel, hogy az egyház teljesen tisztában volt a gondozása alatt lévő gyermekek deportálásával. Ennek ellenére nem emelte fel a hangját és nem tett semmit annak megakadályozására, hogy a szintó gyerekeket, akiket már korábban árvává tett a náci hatalom, a katolikus gyermekotthonokból egyenesen a megsemmisítő táborokba vigyék.

Amalie megmenekült, de egész családja odaveszett a gázkamrákban. És mindig is emlékezni fog: “Amikor utoljára láttam az öcsémet és a húgaimat, a legkisebb húgom így búcsúzott el tőlem: ‘Te elmész, minket pedig elégetnek.’ Ezek voltak az utolsó szavai. Soha nem felejtem el!”